Pontosan egy hete, szombaton ilyenkor már úton voltam Zakopane felé. Egy hirtelen jött ötletből terv lett, s meg is valósult. Gyönyörű, rövidujjús idő volt, így úgy határoztam, irány a hegyek. Természetesen, mint ahogy nálam általában lenni szokott, nagy nehezen keltem útra, de végül elindultam. A leghosszabb része az utamnak az volt, míg kijutottam krakkó külvárosába, hogy megfelelő irányba vegyenek fel. Érdekes volt, ugyanis 3 stoppal, körülbelül két óra alatt ott voltam, s szinte sehol sem kellett 5 percnél többet várnom az új fuvarra.

Most először stoppoltam idegen országban, s az elején bennem volt egy kicsit a félsz, hogyha most felvesznek, lengyelül kell beszélnem:) S nagyon jó volt... Nem adtak el egyszer sem, sőt az utolsó pár segített szállást szereznem, mosógépet pakoltam velük, s ennek fejében még kávéztunk is egyet.

Zakopanenak is időt kellett adnom, mire megtaláltam benne a szépet, mert bár nagyon felkapott hely, az egész tulajdonképpen egy túlzsúfolt bevásárló utca... Legalábbis elsőre. Elkavarodtam sokfelé, az új, majd a régi,fából készült templomba... A legjobban tán az emellett található kis kápolna, s a régi temető, szervezetlen, mégis rendszerezett, mécsesekkel teli hangulata tetszett. Lenyűgözött, s elbájolt, hogy a néhol több mint százéves sírok mindegyikén van legalább egy két mécses, s ha valahová mégsem került volna, biztos van, aki ismeretlenül is gyertyát gyújt érte. (Ugyanez az élmény megjelent az a krakkói temető mécsesáradata közepette)

A vasárnap délelőttöm a várakozás jegyében telt el, hisz kitalálta a családom, hogy ha már ilyen közel vagyok, meglátogatnak, s sétálunk egyet közösen valamerre. Nem gondoltam volna, de mindez nagyon fel tud tölteni, csak hogy ott vagyok köztük, s hallgatom, vagy részt veszek a sok piszkálódásban...  Jó volt, nagyon jó.

Hazafelé útra beszerveztem nekik egy koreai lányt, aki budapestre akart valahogy eljutni, elbúcsúztunk, s hazafelé vettük utunkat...