Múlt héten voltam Varsóban, s írtam róla egy szép kerek bejegyzést, de elvitte a kismacska, sajnos nem tudom mi lett vele.... Ha még egyszer lesz kedvem hozzá, majd megírom, de most másról szeretnék írni: méghozzá arról, hogy milyen jó, ha az embernek mindenütt vannak rokonai, mondjuk Krakkóban is, mint nekem:)

Az üknagyapám galíciában dolgozott, s gyermekei közül volt, aki ide házasodott, Trianon után nem tért vissza kismagyarországra. A családi történetről röviden ennyit, ugyanis nem tudom egész pontosan, s hülyeséget pedig nem akarok írni... A lényeg a lényeg, mindig is tudtunk, hogy vannak, illetve Mamikáéknak volt kapcsolatuk az unokatestvéreikkel, de ezek a kapcsolatok az idő folyamán beporosodtak...

A kiutazásom elötti napokban megkértem Bálint bácsit, írjon a rokonoknak, hogy itt leszek egy fél évig, s szívesen felvenném velük a kapcsolatot. Mégis úgy alakult, hogy az egyetemi ügyintézőn keresztül én kaptam először levelet tőlük, majd mikor kiderült, hogy betegen jöttem ki, még aznap meglátogattak, s elhívták egy orvos ismerősük is... 

Azóta főként a kollégiumi telefonon értekezünk, ami elsőre kissé félelmetesnek tünt, de kezdek egész jól belerázódni. Azóta megismerkedtem Juliannal, egy hasonlóan távoli, másik oldali korombelivel, mert gondolták, jobban vonzhat engem ez a társaság.

Vasárnap pedig élőben láthattam játszani a színész az unokatestvérem (harmad fokon). Nagyon érdekes volt, furcsa s megfoghatatlan. Ugyanis egy kísérleti színház avangard darabját néztük meg francia-lengyel koprodukcióban. Triplán nem értettem semmit.:)

Azóta meg lettem hívva egy közös családi vacsorára, koncertre, miegymásra.... Életem színfoltjai a Krakkói összevisszaságban...